29. Fejezet

Sziasztok!

Először is, Boldog Karácsonyt mindenkinek! Egy kis késéssel meghoztuk a 29. fejezetet. De ez nem akármilyen fejezet, hiszen (olyan furcsa és egyben szomorú is kimondanunk), hogy ez az utolsó előtti fejezet. Az utolsó előtti! Vagyis utána jön a 30., ami egyben az epilógus is, és utána kész, vége nincs tovább... Na jó, azért még ne szaladjunk el annyira előre, csak szép sorjában!

 

Élvezzétek a szünetet és jó olvasást!

Emma W. és Helena R.

 

Ruben Snyder

29. Fejezet

 

Másnap reggel a part mentén várom a napfelkeltét. A fagyos, hideg levegő lassan felmelegedik, ahogy a szél meghozza a hajnalt. Az első fények először pirosak, aztán fokozatosan kifakul az ég, s azúrszínbe öltözik a felhők felett.

Néhány ember halad el mellettem, egy hatalmas szőnyeget cipelve, amit többször is majdnem leejtenek. Nyilvánvalóan kora reggel akarnak sátrat verni a homokban, hogy később ne legyen gond, amikor a többi lustálkodó is idetolja a képét.

Már órák óta figyelem ezt a tájat. Ezt a tájat, ahol felnőttem, s ahol annyi boldog pillanatot, időnként pedig szomorúságot éltem át. De persze testvérként sosem lehetek egyedül semmiben, hiszen ott van Sean…

Megpillantok két kínai származású turistát, akik ott pózolnak az egyik pálmafa árnyékában, és mindenféle pofát vágnak a kamerába. Pár perc elteltével be is igazolódik a gyanúm, ki is szúrnak menten, mint valami tapasztalt helybélit, s azt kérik, hogy én is csináljak róluk egy képet.

Természetesen egy kukkot sem értek abból, amit mondanak, ők pedig nem beszélik a nyelvemet, de a mama hevesen gesztikulál, a papa meg csak vigyorog és a fényképezőre mutogat, így más világos minden, mint a Nap.

Odaállnak a kamera elé, és átkarolják egymást. Vagy húsz fotót kell készítenem, mire mindketten megfelelőnek találják az önarcképüket. Elkezdenek ott hajolgatni nekem, mint a japánok, meg kínaiul motyognak valami köszönetfélét, és tovább állnak felfedezni a partszakaszt.

Mosolyogva és fejcsóválva nézek utánuk. Mindketten papucsot és fehér kalapot viselnek, amit könnyen észreveszek a tömegben, valahányszor abba az irányba pillantok, ahol felszívódtak.

Tipikus turisták, akik szeretnének mindent megismerni, nyitottak a helyi legőrültebb sportokra és szokásokra, s mikor majd hazamennek, mutogatják nagy büszkeséggel a képeiket, miközben gőzük sincs valójában az egészről. De honnan is lenne? Elvégre egy teljesen már országból érkeztek.

 ***

 „Egy tisztességes ember nem szemetel, a többi bunkónak meg tilos!” felirat melletti oszlopnál hirtelen megtorpanok, mert észreveszek valamit.

A hullámokat, pálmafákat és a szörföst ábrázoló plakáton már messziről azonnal megakad a szemem.

Így szól: 

Megmutatnád páratlan tehetséged?

Íme, most itt a jó alkalom, mi valóra váltjuk az álmaidat!

Gyere el az idei II. Szörfbajnokságra, vegyél részt rajta, és találkozz a többi győztessel!

 

Minek is kéne elmennem, hogy Sean-nal találkozzak, amikor azt otthon is megtehetem…?

Lovagold meg a hullámokat, és nyerd el az aranykupát!

Ugye, ott leszel?

 

A verseny ideje: augusztus 8.

Kezdés: 10:30 –perckor veszi kezdetét.

SZÁMÍTUNK RÁD!

 

 Csak egyetlen gondolatom maradt.

Újra bizonyíthatunk. Én, Sean és Milla… de ezúttal nem ismeretlenként indulunk, akik ellenfeleknek tekintik egymást. Együtt, közösen.

A menet újra kezdetét veszi.  

***

 

A tenger viharos, a hideg északi szelek felkapják a homokot, s a hullámokat a part menti sziklákhoz csapják. A fekete óceán, amit az éjjel láttam, eltűnt, de ez a végtelen kékség is fenyegetőnek látszik ebben a zivatar előtti pillanatokban.

Minden indulásra kész, mindenki felsorakozott a rajtvonalnál, és mégis, a kezdés előtt elbizonytalanodom, mert szürke felhők gyülekeznek az égen, a távolból pedig halk robaj tölti be az öblöt. Egy háborúzni készülő óceán hangjai.

Sean feszengve áll tőlem két emberrel jobbra, de amikor rápillantok, elvigyorodik, és a hüvelykujját feltartva jelzi, hogy minden rendben van.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy féltem, hanem ez az esemény túlságosan is az előző versenyünket juttatja eszembe. Talán a sors iróniája, hogy a történtek mindig önmagukat ismétlik?

Egy forró kéz simul a csuklóra. Milla ott áll mellettem, és aggódóan az óceánt fürkészi.

-Lehet, hogy le kéne fújni az egészet? –suttogja.

Pár pillanatig nem válaszolok, mert meg vagyok arról győződve, hogy amikor kinyitnám a számat, meg fogják fújni a kürtöt, s ezzel elkezdődne a verseny, mi pedig helyzeti hátrányból indulnánk. Mivel azonban nem szólalt meg semmi, gyorsan felelek.

-Ne aggódj, többé nem fogsz leesni a deszkádról –szorítom meg a kezét. –Úgy tudom, Sean-tól tanultál egyet s mást, meg hát… Én is ott leszek a közelben.

Tudom, hogy arra gondol, amikor a hullámok maguk alá temették, és úgy kellett kimentenem a vízből.

Elengedem a kezét, a tekintetemet egyenesen a célpont felé szegezem, tudva, hogy egyszer talán lehetőségem lesz meghódítanom a végtelent. Talán sosem leszek akkora ász, mint Sean, de azért én is érhetek el szép eredményeket.  

***

 Sokkal nehezebb elindulni, és megtenni azt a pár méter az óceánig, mint amire emlékeztem. A víz sokkal hidegebb, és több energiát igényel, ahogy hason fekve a deszkámon egyre messzebb hajtom magam a szikláktól, amik időnként vészesen közel kerülnek hozzánk. Akár egyesek zátonyra is futhatnak, ha nem elég óvatosak, mert a hullámzó víztömeg váratlanul láthatóvá teszi a sziklákat, majd néhány másodperc után újra elnyeli őket. A felkavarodott iszaptól sötétebb a víz színe, és nem lehet lelátni az aljáig.

A többi versenyző ennek ellenére még mindig a hátam mögött evickél, de akad kettő, akinek sikerült megelőznie. Hunyorgom, hogy meglássam, ki is az az illető, akit később meg kell, hogy fürdessek ruhástul az egyik későbbi találkozásunkkor. Sean-t egyből kiszúrom. A másikat nem ismerem.

Gyorsan átnézek a vállam felett, Millát keresem a tekintetemmel, de helyette nagy meglepetésemre Kelly-t veszem észre, ahogy megpróbál megelőzni egy zöld bikinis néger nőt.

Teljes erőbedobással haladok Sean-ék felé, és kiszemelem magamnak a legközelebbi hullámot. A legnagyobb hullámok.

A távolban hallani vélem a hangosbemondó kommentárját, de még neki is kiabálnia kell, hogy érteni lehessen, amit mond, olyan erővel verdesik a hatalmas víztömegek a partokat. Igazából nem is figyelek arra, hogy miről beszél, csakis az egyensúlyra akarok koncentrálni.

Az a pasas ott legelöl egy nehezen végrehajtható mutatványt produkál, vagyis kézen áll a deszkáján, miközben a hullámok folyamatosan dobálják a hátán, miközben a parti rajongótábora visításokkal értékeli a mutatványt. A fickó hatalmas vigyorral a képén lábra áll, azonban mielőtt visszanyerhetné az egyensúlyát, lecsap rá az óriási víztömeg, lesodorja őt a deszkájáról, letaszítva a mélybe. Az én hullámom. Egy pillanatig csak bámulok a fekete vízben eltűnt fickó után, és nem veszem észre, hogy már nagyon közel vagyunk a sziklákhoz.

Bőrig átázva, csurom vizesen lassan én is kiegyenesedtem a deszkámon, és elkanyarodok balra, hogy a hullám hátára kerülhessek.  Fél füllel hallom, hogy Sean ordít nekem valamit, de nem értem, amit mond.

Pár másodperc elteltével fönt lovagolok a hullám tetején, és már valami mutatványon agyalok, amikor szorosan a másik nyomában érkezik a következő hullám, ami akkora lökést ad, hogy három méter magasan a levegőbe repülök.

A világ lelassul egy pillanatra, és nem vesz lélegzetet. A versenyzők megdermednek odalent, eltörpülnek és elnémulnak.

Végre észreveszem Millát, ahogy próbálja becserkészni a következő kedvező pozíciót, amikor irányt válthat, s látom, hogy Sean-nak vágódik valami… vagy valaki. Mindketten eltűnnek a fehér habokban, csak a deszkák maradnak a felszínen.

Még azt sikerül felfognom, hogy Sean összeütközött egy másik versenyzővel, mint én akkor Millával.

Tudom, hogy az földet éréskor nem leszek képes talpon maradni, ezért igyekeztem menteni, ami még menthető. A deszkámat markolva csinálok néhány szaltót, és amikor már vészesen közel vagyok a vízhez, egy tökéletes fejessel landolok benne.

A zuhanás lendülete nagyon mélyre levisz a víz alá. Semmit sem látok, s egy pillanatra elfelejtem, hogyan kell levegőt venni. Apró buborékok és sötét iszap örvénylik körülöttem, ami kegyetlenül csípi a szememet. A talpam kavicsot érint, és ahogy kapálózom, beverem a kezemet. A szikla éles pereme felvágja a húsomat, és érzem a csípős fájdalmat, ami azonnal úrrá lesz a testemen. Nem tudom, hogy mennyire súlyos, de egy apró vörös csíkot veszek észre a vízben, ami lassan összekeveredik a többi törmelékkel.

Azonnal fel kell úsznom a felszínre!

Odafent árnyékok mozognak, lábak kapálóznak –ezek szerint nem csak én kerültem a vízbe. Talán senkinek nem sikerült.

Amikor felélek, hatalmas levegőt veszek, és köhögve próbálok megszabadulni a tüdőmbe került víztől.

Már csak néhányan maradtak a vízben, akik megpróbálják összehalászni az elsodródott deszkákat és bójákat. A többiek már a parton várakoznak a pálmafák árnyékában, és időnként aggódó szemekkel nézik a vizet.

Égő végtagokkal kivonszolom magam a partra, de alig teszek meg pár lépést, összerogyok a homokon.

Hangos beszélgetések kiabálásba torkolnak, de csak mondatfoszlányokat sikerül elkapnom.

-Négy perc! Négy percig voltál a víz alatt fiacskám! Néhányan már kezdték azt hinni, hogy fel sem jössz!

Lábdobogások.

-Ki volt ez a hülye, aki engedte ilyen időben megrendezni ezt a versenyt?

-Gyorsan hívjanak egy orvos!

-Nem, jól vagyok –tiltakozom.

Senkinek sem esett baja, rajtam kívül. Vajon miért vagyok én ennyire szerencsétlen? És tényleg… már megint hol a bánatban van a deszkám?

-Ruben! –kiablája Sean. –Hallasz engem?

-Ja, még a Földön vagyok –felelem. –Szállj le rólam!

-A redves bökőjét, csórikám! Tiszta vér a karod! –csak nem akarja abbahagyni.

-Hol van Milla? –kérdezem.

-Előbb szedd össze magad, jó? Gyere, állj fel, kerítek neked egy törölközőt!

Odakísér az egyik padhoz, és leültet rá. Az alkarom a vállam és a lábszáram teljesen össze van vagdosva. Csúnyán megsérültem.

-Mi történt? –azt hiszem a fejemet is beverhettem, mert csak nem akar összeállni a kép teljes egészében.

-Ezt nevezem! – tapsol elismerően Sean. -Meglovagoltad a legnagyobb hullámot, méghozzá sokkal több ideig, mint én, és még arra is volt időd, hogy egy sérülést szerezzél! Igazán gratulálok.

-Igazán köszönöm –felelem gúnyosan. –Nem is láttalak titeket a hullám közelében.

-Oké, bevallom, te voltál az egyedüli, aki meg merte csinálni a mutatványt.

-És… szabad tudnom, hogy miért is?

-Öregem, te vagy vak, vagy mi? Láttad azokat a hatalmas sziklákat?

Értetlenül nézek rá.

-Ezek szerint nem, mert azt tudom, hogy annyira még nem alacsony az IQ-d, hogy ilyen életveszélyes helyzetben is kipróbáld!

Savanyú képet vágok, úgy válaszolok.

-És mi a helyzet veled, Ó hatalmas Hullámok Királya!

-Te csak ne játszd az eszedet, jó? Különben nem állok jót magamért.

-Szeretném én azt látni! Már te is kijöttél a béketűrésből? –vágok vissza.

-Nem, csak az a lány…

-Miféle lány? –kérdezem.

–Belém jött, és ennek hála mindketten kiestünk a versenyből!

-Jó duma.

-Ez nem duma! –csattan fel az öcsém.

-Akkor úgy mondom, hogy nagyon ismerős az helyzet. Én és Milla, te és…

-Kelly –segített a névben.

-Ja, igen –tettem a vállára a kezemet. –Szóval már mindkettőnknek volt egy balesete, nem kell ezért annyira felháborodni. Túl fogod élni.

Most, hogy jobban megnézem a testvérem arcát, a homlokán van egy hatalmas búb.

-Igen, de a deszkámnak annyi! –fakad ki újra.

Ezt már nem bírom ki, hangosan felröhögök.

-Most min vihogsz? –förmed rám megütközve.

-Semmi…

-Sosem értelek meg igazán –csóválta a fejét Sean.  
 

***

 

-Akkor végül is most mi van a versennyel? –kérdezem aggódóan.

-Mindenkit lesodort a lábáról a hullám… kivéve téged.

-De, én is a vízben kötöttem ki.

-Nem, te önszántadból ugrottál bele, egy mutatvány keretében –helyesbít Sean.

-Őszinte leszek, nem volt sok választásom –morgom.

-Sejtettem… A zsűrik összeszámolták a pontjainkat.

-És?

Érzem, hogy egyre feszültebb vagyok, de ami a legmegdöbbentőbb, már marhára nem érdekel annyira ez az egész.

-Mi és? Az a szaltó valami hihetetlen volt, öreg! –mondta Sean nem sok elragadtatással a hangjában.

-Na jó, azért annyira mégsem vagyok vén trottyos! –próbáltam kiengesztelni. –Mellesleg, te sem voltál annyira rossz…

-Na, ja –értett egyet. –De másodiknak lenni mégsem annyira király dolog.

Egy pillanatra megdermedtem.

-Komolyan második lettél?

-Igen -motyogta.

-Csak az a baj, hogy nem tudsz veszíteni, mert már megszoktad, hogy mindig te vagy a nyertes!

-Nem… ezt azért sosem lehet megszokni.

-És ki lett a harmadik helyezett?

-Szívem szerint azt mondanám, hogy Milla, de nem mondhatom, mert ez hazugság lenne. Holtversenyben volt valami ismeretlen fazonnal, aki mindössze egyetlen ponttal volt jobb.

-Értem…

Sean felkel mellőlem a padról, és elindul a parton, feltehetőleg az ígért törölközőért.

Azonban pár méter után visszafordul.

-Ja igen, és még valami!

-Hmm?

-Tesó, azért csak vigyázz, nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség, oké? –tanácsolja vigyorogva.

-Miért is?

-Mert te, Ruben, te lettél az első helyezett!