2016. február 27., szombat

Írói utószó


Írói utószó

 Drága Olvasóink!



 Végül, ahogy ígértük Nektek, itt vagyunk az írói utószóval. Sokáig húztuk az időt, de már nem szeretnénk tovább halogatni, talán a lezárásra sose lenne megfelelő idő.
 Először is szeretnénk megköszönni Nektek a támogatást, a blog olvasását és, hogy nyomot hagytatok magatok után! Sosem gondoltuk volna a legelején, hogy eddig eljutunk, arról nem is beszélve, hogy a légvégéig. El nem tudjátok képzelni, milyen hálásak vagyunk Drága Olvasók, hiszen kitartóak, kedvesek és támogatók vagytok velünk szemben! Mi sem mutatja jobban ezt, mint a sok visszajelzés. 
  Köszönjük!


Mivel nem szeretnénk csöpögősen, sírós hangulatban elbúcsúzni, ezért jöjjön pár tény a blogról:



  • Az első bejegyzés 2013.06.30. került fel, egy hónapra rá pedig az első fejezet
  • Olvasók száma: 11
  • Megjegyzések száma: 47
  • Nyáron kezdtünk bele majd idén lesz három éve nyáron, hogy a történet végére értünk  






  • Mikor elkezdtük, bele se gondoltunk, hogy ebből egyszer egy blog vezetés lesz
  • Máig emlékszünk arra a pillanatra, mikor a neveken törtük a fejünket, az egyikünknek a Sean tetszett, míg a másikunk Ruben mellett döntött, így lett a két középponti alak a két fiú
  • A helyszín is nagy szerepet játszott a sztoriban, hiszen meghatározta az egészet, számunkra a helyszín egyértelmű volt. Az ötletelésnél egy forró nyári napon, talán mi is vágytunk a puha homokra a lábunk alatt, és a hűsítő óceánra
  • Sokszor eljátszottunk a gondolattal ( hiszen ki ne tenné), mi lenne, ha megfilmesítenék, akkor pontosan tudnánk kik lennének a megfelelő jelöltek a szerepekre
  • És talán voltak akik elgondolkodtak a cím választáson, szerintünk teli találat volt, mivel számunkra ennek van egy átvitt értelme is. Milla és a két fiú viszonyát is lehet a cím alatt érteni. Talán ez okozta a legnagyobb fejtörést.


A Pennát a kézbe blognak pedig szeretnénk megköszönni a blogajánlót, nagyon hálásak vagyunk! :))
Itt megtalálhatjátok: 







Az egyik szemünk sír a másik nevet, furcsa lesz, hogy vége a megálmodott világunknak és lezárul egy fejezet, de ezen az úton ígérjük nektek is és magunknak is, nem hagyunk fel az írással, szeretnénk folytatni és még többet fejlődni. :)




És akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

A Hullámok Között hivatalosan is 

BEFEJEZETT



Sok-sok köszönet és ölelés:
Az Írók

Emma W. és Helena R. :)








  

2015. október 29., csütörtök

Mielőtt jönne az írói utószó...

 
 
Sziasztok!
  
   Az én művész írónő társam, Helena R. csinálta ezeket a csodálatos képeket, amik szerintem teljesen illenek a történet hangulatához, ezért mindenképpen meg akartam mutatni!
 
     Nektek melyik tetszik a legjobban? (A nagyobb méretért kattintsatok a képekre!)
 
 
 
Emma W.
 
 
 
 
 





2015. július 25., szombat

30. Fejezet


 

Milla Mackay

30. fejezet


 A tudatlanság és a valóság határán lebegek, fény szűrődik át a szemhéjamon, egyre vakítóbb minden. Halkan nyílik az ajtó. Fejemre húzom a takarót, de rossz ötletnek bizonyul, a fullasztó hőségtől hamarosan szaunában érzem magam. Nincs kedvem látogatót fogadni, így csak találgatok, ki lehet a hajnali jövevény, és közben dühöngök, amiért az összes családtagomat elláttam a szobám kulcsával.
 Talán a nagynénim az, forró kakaóval és a szokásos rémtörténeteivel, hogy a régi időkben, mikor én még meg sem születtem, vagy kicsi voltam, miként csalta meg őt a nagybácsim…
Sóhajtok.
Remélem nem... szegény Billy bácsi már tízezerszer megbánhatta a negyven évvel ezelőtti baklövését, én pedig kívülről tudom a "hűtlen gazember" félrelépésének a nagynéni által összes elmesélt változatát.
Alvást színlelve próbálom kitalálni, ki zargat hajnalok hajnalán. Hallom, hogy leül az ágy szélére, a matrac megmozdul a súlya alatt. Magamon érzem a tekintetét, megpróbálok egyenletesen lélegezni, de közben figyelnek.
-Tudom, hogy fent vagy! -ez a mézédes hang rá akar venni, hogy nyissam ki szememet.
Nem felelek.
-Van számodra egy jó hírem.
Milyen kitartó valaki! Ezt nem hagyhatom szó nélkül.
-Még a nap sem kelt fel, akkor nekem miért kéne?
-Ha ilyen nyafogós vagy, akkor inkább maradj ágyban, és nem adom oda a levelet...!
-Levelet? –fogalmam sincs, hogy miről beszél. Csak nagy ritkán szoktam levelet kapni, azt is általában a munkahelyemről.
-Úgy látszik, én vagyok a ti kis postásotok! De tudod mit? Legközelebb órabért fogok felszámolni! Most az egyszer nem, mert olyan, mintha én lennék a ti Amorotok - olyan elmélyült arcot vág, mintha a kedvenc boltjában meglátott volna egy csodaszép ruhát.
-Most akkor elmondanád úgy, hogy én is értsem?
-Ja, igen… szóval, van egy személy, aki megbízott, hogy adjak oda valamit -egy kis papírt nyújt felém, amire egy szál hibiszkusz van rögzítve.
Már a virágból tudom, hogy emlékeztetni akar arra a napra, amikor kettesben voltunk, amikor minden olyan tökéletes volt, és a hajamba tűzött egy hibiszkuszt...
Széthajtogatom a papírt. Kusza, nyújtott betűk tűnnek elő, s ez áll rajta:

Milla!  

Van számodra egy meglepetésem, négykor találkozzunk a kikötőben. Nagyon szeretném, hogy eljöjjél! 

Ruben, a Hullámok királya :D

 

-Hullámok királya –visszhangzom.
-Juj, szóval randid lesz a tízből tízessel?
-Hogy kivel?
-Hát nem Rubennel találkozol? Őt csak így hívják a parton.
Most már ezt is tudom, tízből tízes, hmm... végül is…
-Most pedig tedd rendbe magad, nehogy elkéss!
Mielőtt igennel vagy nemmel válaszolhatnék, puszit nyom az arcomra. De mielőtt  még becsukódna az ajtó, utána szólok.
-Kelly!
-Igen?
-Köszönöm –a levegőben meglóbálom a levelet.
-Aztán mindent mesélj el, a legapróbb részletekig! –kacsint rám, majd cinkos mosollyal az arcán távozik.
Pár perccel később a fürdőben, hidegvizet engedve az arcomra, már azon gondolkodok, hogy mit is csinálnék én a legjobb barátnőm nélkül. A vízzel együtt azonban a válaszok is eltűnnek a csapban.
A tükörbe pillantva végigmérem magamat. Fáradt, beesett szempár, gubancos hajzuhatag. Úgy festek, mint a halál.
Reménytelen… így mégsem mehetek el.
Miután rendbe szedtem magamat, az ágyamon találom a reggelim. A nagynénim biztosan kopogott a fürdőajtón, de általában, mivel hangosan hallgatom a rádiót, így esélytelen, hogy bármilyen életjelet halljanak a legújabb slágerek és a csobogó víz zaján kívül.
Kelly azóta nem jelent meg a szobámban. Biztosan a konyhában beszélgetnek a nagynénimmel. Rémisztő, ha olyan mértékben látom azt valakin, hogy mennyire érdekli a tökéletes csoki torta titkos receptje, vagy hogyan ültessünk pálmát úgy, hogy szép nagyra nőjön, mint amennyire ezt a nagynénimet izgatja. Mintha valami titkos nyelven beszélnének ilyenkor, amit még akkor se tudnék megfejteni, ha nagyon szeretnék.
A pirítósokat hamar legyűröm és egy húzásra megiszom a narancslevet. Délután négyig még sok időm van… na jó, csak az óra szerint, de most azt kívánnám, hogy bár ebben a pillanatban megfagyna minden, mivel teljesen tanácstalan vagyok.
Dönthetek vajon rosszul, vagy nincs jó és rossz döntés? Tegyem azt, amit a szívem sugall?
Felkapom a szörfdeszkám, aztán kiosonok a hátsó kijáraton, távol attól az átkozott órától az éjjeliszekrényemen, ami fenyeget az egyre közeledő következő találkozással.
 

***
 

A homokszemcsék a talpamat simogatják, ahogy a vízhez legközelebbi sziklákhoz futok. Az árnyékban, nap sugaraitól óvva, a szikla melegében, a vízben fürdőzőket kémlelem.
A korai idő ellenére sokan vannak, akik kihasználják a jó időt és már most megmártóznak az óceán habjaiban. Látom, hogy néhányan segítenek gyerekeiknek felépíteni a tökéletes homokvárat, ami bizony nem mindig sikerül elsőre. A természet lágy ölén nyugalom honol, és ebben a délutáni napsütésben talán mindenről meg lehet feledkezni.
De csak talán...
Bárcsak tudnám, hogy mit érez, ha velem beszél! Talán nem merem neki bevallani, de… valahogy mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
Lefekszem a sziklákra, és összehúzom magam, akár egy sün, mikor védekezik a ragadozókkal szemben. Ezzel a világot akarom kirekeszteni és a nyomasztó gondolatokat. Boldog akarok lenni.
Nem érzek semmit, üresség van a szívemben, mintha semmi sem lenne ott. Apró darabokra tört és átvette helyét az üresség…
Belülről szüntelenül mar valami. A fájdalom.
Az utóbbi idők felgyűlt szenvedései, hazugságai, problémái és feszültségei azok, amik belülről emésztenek. Magamba fojtom azt, amit túl nehéz lenne kimondani.
Az emlékek lerohannak, és olyan erős fájdalom hasít belém, amilyet eddig nem éreztem. Nem akarok pislogni, mert akkor a könnyeim lehullanak… de nem megy. A homok úgy nyeli el, akár a vizet.
Kiabálni akarok, hogy elég, nem bírom tovább, feladtam. Ujjaimat végighúzom a földön, egy kicsi szívet hagyva hátra.
Hiányzik.
Jobban, mint bármikor.
Meg kell neki mondanom… ma lesz rá lehetőségem.
Szipogva felállok, és egy elhagyatott részre sétálok, ahol nem zavarhat meg senki. Az óceán hullámai nyalogatják a lábamat, amikor valami okból kiszakad belőlem egy kiáltás:
-Szeretem!
A hangomat messzire viszi a szél és remélem meg sem áll addig, amíg mindenki meg nem tudja a szél susogásából, hogy egy lány végre jól fog dönteni, és tudja mihez kezdjen az életével.
                                                 

***

                         
Arra számítottam, hogy Rubent a barátaim között tudhatom majd, de ebből aztán nem ez lett, hanem valami sokkal több. Egy személyesebb kapcsolat alakult ki, aminek egyikünk sem érti az okát, egyszerűen csak jobban érezzük magunkat együtt, mint külön.
És ez az érzés, mikor se veled se nélküled, vagyis valami hasonló… ez maga a megmagyarázhatatlan kötelék.
 

***

 
Amikor nagy keservesen kinyitom a szememet, látom, hogy sziklán fekszem, nem messze az óceántól. Nem is emlékszem, hogy mikor nyomott el az álom, az viszont még dereng, hogy valahova sietnem kell még a délután folyamán.
 Az óceán csillog a délutáni nap fényében, megannyi hullámot sodorva a partra, melyek közül némelyik nekicsapódik az éles sziklák peremének.
A deszkám mellettem fekszik, és az órámra pillantva elakad a lélegzetem.
Már csak másfél óra és újra látom.
Gyorsan veszek egy nagy levegőt, mielőtt még megfulladnék. Ami persze, úgysem sikerülne.
 Felkapom a szörfömet, aztán beevezek a vízbe, ami kellemesen hűsíti a bőrömet. A deszkán ücsörögve várom a kínálkozó alkalmat, hogy elkaphassak egy felém tartó hullámot. Nagyot szippantok a levegőből, sós víz érződik mindenhol, és akkor egyszer csak megérzem.
       Megérzem az ereimben.
A véremben van, hogy megérezzem, mikor jön a következő hullám. Már nem olyan békésen sodródnak ki a partra, hanem egyre nagyobbak jönnek, és meg sem állnak.
Itt az idő.
Evezek és evezek, majd hirtelen alábukom, hogy le ne sodorjanak. Fel vagyok töltődve energiával. Erre csakis a víz képes.
Egy hatalmas hullámfal tart felém, mintha azt mondaná: „Gyere csak, nyűgözz le!” Erről eszembe jut egy emlékkép homályos foszlánydarabjai a múltamból. Abból az időből, mikor egy barátommal játszottunk a pálmafák árnyékában.
 Olyan, mintha meg sem történt volna. Már akkor is érdekesnek tartottam, hogy miképpen lehet valaki profi szörfös, aki versenyeket nyert, és azért szörfözik, mert szereti. Nem a hírnévért csinálja, hanem, mert ez az élete.
Kicsik voltunk, legfeljebb tíz évesek, és a szomszédunk lányával lesétáltunk a partra. Laurennek hívták, mindig bújócskáztunk, és ha valamelyikünk nem találta meg a másikat, akkor egy csellel kellett rávennie, hogy jöjjön elő.
 Azon a nyáron költöztek ide, ezért nem ismerte a környéket. Mindent megakartam mutatni neki, kezdve a kedvenc helyeimmel. Emlékszem az arcára, akkor és ott látott először óceánt.
 Annyira tetszett neki… együtt gázoltunk bele a vízbe, egymást fröcsköltük, rikogattunk, kiabáltunk, mintha rajtunk kívül nem is létezne senki, és semmi más. Csak a mi kis saját világunkban éltünk. Laurennek hatalmas örömöt okozott, hogy itt lehet.
Gyerekek voltunk élveztük a nyarat, örültünk és csak nevettünk minden apróságon. Mielőtt hazaindultunk volna, Lauren megállt és hátranézett, oda ahol még előtte egymást kergettük. Azt mondta, nem akar innen elmenni, hogy örökre itt szeretne maradni velem, és játszhatnánk sellőset, meg kókusztejet ihatnánk.
Akkor és ott megfogadtuk, ahogy a kisgyerekek szokták, kisujjesküvel, hogy visszajövünk még. De ahogy az lenni szokott, ez nem így történt. Lauren szülei úgy döntöttek, hogy máshova költöznek, mert az anyukája beteg volt, és a sós levegő és persze az állandó meleg csak súlyosbította az állapotát. Azon a szép napon láttam utoljára, s mikor a következő alkalommal elmentem hozzájuk, a ház már üres volt, elmentek.
És én is üres voltam belül, és egyre csak sírtam otthon. Aztán egy hét múlva kaptam egy csomagot, egy baba volt benne szörf deszkával a kezében. Azóta, amikor ránézek erre az ajándékra, ami most az egyik polcomon kapott helyet, tudom, hogy Lauren mindig itt van nekem, csak nagyon… nagyon messze. Ki tudja hol.
 

                                                                      ***

 
Megkönnyebbülés árad szét bennem, mikor meglátom, hogy még senki sem vár a kikötőnél. A mólónál leülök, és lógatom a lábaimat.
Sok minden kavarog bennem. Legalább még egy kicsit egyedül lehetek, és gondolkozhatok.
Félek.
Nem tudom miért, vagy mitől, de érzem. Ha félünk saját magunk lenni, akkor kik vagyunk? Ki elől rejtőzünk? És ha le tudnánk győzni ezt a félelmet? Sokkal erősebbek, erőteljesebbek lennénk. Talán megállíthatatlanok. Igen megállíthatatlanok, és nem félnénk semmitől, esetleg még a csalódástól sem.
 

***

 
Olyan álomszerű az egész, Ruben megjelenik mögöttem a semmiből, a vállamon érzem erős kezét. Megáll mellettem, majd belenéz a szemembe, olyan gyengéd a pillantása, hirtelen meg kell kapaszkodnom a móló szélében, hogy ki ne fusson alólam a világ...
Mosolyra húzza a száját, majd rám vigyorog, pont azzal a mosolyával, amit úgy imádok. Pillangókat érzek a gyomromban, amik eszeveszett tempóban verdesnek "bennem", a szívem is egyre gyorsabban kalapál.
Kezdem azt hinni, ha Ruben így fog egész végig nézni, akkor a következő pár órán belül hívhatja a mentőt. Nem viccelek, halál komoly. És akkor majd arra a kérdésre, mit fogok válaszolni, hogy miért ájultam el?
Amíg próbálok lecsillapodni, odanyújtja a kezét, hogy felsegítsen. A gombóc egyre nagyobb a torkomban, amit igyekszem lejjebb tuszkolni a nyelőcsövemben.
 Egymással szemben állunk, ahogy lenéz rám, azokkal a mesés szemeivel, az orrunk szinte összeér... Lehelete csiklandozza az arcomat, és egyre közelebb húz magához. A külvilág megszűnik számomra, már nem látok mást, csak ezt a nagyszerű srácot.
Még mindig mosolyog, egyre hevesebben dobog a szívem, félek, hogy átszakítja a csontjaimat és a bőrömet is. Mielőtt elveszhetnénk a pillanat varázsában, valaki megtöri. Szétrebbenünk, mint akit rajtakaptak valamin.
A hullámok fodrozódni kezdenek és megjelenik egy hajó, de nem akármilyen. Egyenesen felénk tart, majd megáll előttünk.
Ahogy jobban megnézem, nem hasonlít a régi filmekben szereplő halászhajókra, amik fedélzetén mást sem lehet látni, mint hálókat meg hordókat, ja, meg a megszokott büdös halakat, amik kitudja, hogy mióta vergődnek a fedélzetén. Nem… ez sokkal szebb hajó.
Ez egy vitorlás, három vitorlája az ég felé nyújtózkodik.
Ámulok és bámulok, Rubennek ez feltűnik.
-Na, milyen a meglepetés Milla? -a fülembe suttogja, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, de senki sincs a közelben, és amikor a nevemet is kimondja, borzongás fut végig a gerincem mentén.
-Egyszerűen, hűha.
-El sem hiszem, hogy elértem, hogy beléd fojtsam a szót – kuncog, mire én pajkosan oldalba bököm a könyökömmel.
-Óóó… -Ruben válaszként felkap a vállára, s még tiltakozási lehetőséget sem hagy nekem, de aztán nevetésben tör ki, mert elkezdem csapkodni a hátát, hogy rakjon már le végre.
-Ruben, ígérem, nem csinálom többet, csak rakj le!
-Ahogyan parancsolod -azzal a móló szélénél kilógat a víz fölé.
-Ne, ne meggondoltam magam! -csimpaszkodok belé, s eltökéltem, hogy ha kell magammal rántom.
Még mindig a hátán himbálózok, és kapálódzok. Így lép fel a hajóra, a hátán velem.
Tisztára, mintha potyautas lennék, és most ki kellene dobnia onnan…
Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy vajon ki kormányozhatja a hajót, de mielőtt megkérdezhetném, a kapitány fülkéjének ajtaja kitárul, s egy ismerős alak nagy lelkesen kezd integetni felém.
Sean.
-Üdv a fedélzeten, kisasszony! -kacsint rám. -Ruben, nem szégyelled magad, hogy így bánsz a hölggyel? Rakd le szépen!
-Ó, de hát, olyan jól szórakoztunk –grimaszt vág, majd a következő pillanatban végre újra a talajon állok.
Megigazgatom magamon a ruhákat, Sean a bátyja mellet feszít, hátba veregeti.
-Akkor, én mos megyek, és indulhatunk is.
-Pontosan hová is megyünk? -kérdezem Sean-tól.
Nem mintha baj lenne, hogy a srácokkal kihajózzunk, csak…
-Nem túl messze –feleli. –Tetszeni fog, azt garantálom. Nagyon pöpec egy hely, akár még fürödhetünk is.
Zavart arckifejezést vágok.
-Ne aggódj, nem fognak jönni a szirének – azzal jót nevetve távozik.
-Nézd el neki, tudod, ő a humorzsák –súgja oda nekem Ruben.
Egy gyenge mosollyal nyugtázom, hogy valószínűleg igaza lehet.
-Tudod, még meg sem öleltél –emlékeztet háttal állva, karba font kézzel. Olyan, mint egy durcás kisgyerek, de a hangjában ott bujkál a jókedv.
Mire észbe kaphatnék, a nyakába ugrok hátulról, s ő elkapja a kezem, és maga felé fordít.
-Milla, én örülten szerelmes vagyok beléd -ez a pár szó annyira a szívembe markol, és még sokkal azután is ott cseng a fülemben.
-Ruben... -meg akarom mondani neki, hogy én is pontosan így érzek iránta.
Nem telik el úgy egy nap, hogy ne járna a fejemben. Egyszerűen mindenhol ott van, mindenben őt látom. Ha nincs mellettem, tátongó üresség veszi át a helyét.
-Kérlek –belém fojtja a szót. -Tudnom kell, hogy erről az egészről te mit gondolsz. Van esélyem? -a tekintete fogva tartja az enyémet, csillogó szempár szegeződik rám.
Az idő lelassul, a percek mintha ólom lábakon mozognának. Nem hezitálhatok. Most vagy soha.
Szeretem, és ezt tudnia kell, mert ha nem mondom meg neki, akkor azt soha nem bocsátom meg magamnak.
Végig simítok az arcán, egészen az álláig, nem húzódik el, de érzem, hogy beleborzong az érintésembe.
Nem tudom, mi van megírva számunkra a következő oldalakon, de akármi is az én sorsom, esküszöm, hogy nem rontom el. Nem ronthatom el. Nem fogok ásítozni a mondat közepén, és nem fogom eldugni az egészet egy fiókba. Ezúttal nem.
Várakozás tölti meg a levegőt, nem akarok gondolkodni, most az egyszer nem...
-Milla... -próbálkozik Ruben, de nem engedem szóhoz jutni.
Megcsókolom.
Olyan földöntúli érzés, ahogy magához húz, az arcomat cirógatja, én pedig a nyakába csimpaszkodok. Lassan csókol, nem akar elengedni, ahogyan én sem őt.
Az ész nem sokáig tudja játszani a szív szerepét, az enyém éppen most adta fel. Főleg, ha szerelmes az a szív.
Az idei nyáron megtanultam valamit; azok lehetünk akik csak akarunk. De mikor jön a szerelem… mármint az igazi szerelem, a legjobb, ha magunkat adjuk.
 

***

 
 Sean egy üveg pezsgővel jön ki az alsó szintről, a másik kezében három pezsgőspohárral egyensúlyoz.
-Gyertek, koccintsunk!
Kitölti nekünk, majd a magasba emeli poharát, a lemenő nap fénye átsüt rajta, és aranyszínbe vonja a fedélzetedet.
-A mai napra! - ölelt át Ruben, és ő is a magasba emeli a saját adagját.
-Arra, hogy találkoztam veletek és erre a nyárra -kapcsolódok be.
-A hajó kapitányára, aki nem vezetett bele titeket a Bermuda háromszögbe -a komoly, ámde tréfás ötletén mosolyogva, és a poharak koccanásával búcsúzunk a mai naptól.
Aztán az utóbbi kijelentésétől, Rubennel a hasunkat fogjuk a nevetéstől, majd’ könnyeink folynak, Sean pedig csak áll, nem ért semmit.
Szegény Sean, ne menjen földrajz tanárnak, ugyanis a Bermuda háromszög az Atlanti óceánon van, míg mi a Fülöp szigeteknél… a két hely jó messze van egymástól. Na de ez a kapitány...?
-Bátyus, fürödj inkább egyet! –javasolja Sean, s Ruben a következő másodpercben már az óceán habjaiban találja magát. Alig térünk magunkhoz, aztán az első gondolatom az, hogy talán nem túl mély itt a víz, és valahogyan ki tudjuk húzni.
Ruben csapkodja a vizet, és átkozza Seant, ami elég murisan hangzik. Ezt talán nem kellett volna, mert erre Sean reakciója az, hogy a derekamnál fogva meglök, és bármennyire is nem szeretném, de én is zuhanok az óceán felé. Még az orromat befogni sincsen időm, mert már is csapódok bele a vízbe, nem messze Ruben-től.
A felszínre érve kapálózok és prüszkölök. A víz kellemesen meleg, és elég hamar Ruben mellett találom magam.
Arra viszont egyikünk sem gondolt, hogy Sean is utánunk ugrik, egy hatalmas nagy bombával.
Egy ideig nevetve spricceljük egymást, aztán észbe kapunk.
-Öööö, Sean!? -Ruben tekintetébe valami megváltozik.
-Igen?
-Ugye nem dobtad ki a horgonyt, miután te is beleugrottál?
-Oo -hallom a saját hangomat.
-Azt szeretnétek, mi? De még szerencsétek van, hogy olyan jó úszó vagyok! -ölt ránk nyelvet, majd gyors úszásra kapcsol, hogy utolérje a hajót.
Nem tudjuk, hogy vajon tényleg a horgony valahol a vízben van-e, vagy.... jobb bele se gondolni.
Ruben hátulról átkarol, miközben nézem, ahogyan Seant elnyeli a nap vakító sugara. Az előbb Sean, most meg Ruben, lehúz magával a mélybe. Csak kalimpálok, hogy a felszínre juthassak, de ő lent tart, és mielőtt észbe kaphatnák, a víz alatt megcsókol.
Együtt forgunk és megfeledkezve a víz alatti korallzátonyokról a mi kis világunkba merülünk. A holnap pedig még várat magára.

  The End
 
 
 

 
 
 
 

2015. július 3., péntek

Képek, avagy még élünk!

  
 
  Ugye, nem felejtettetek el végleg bennünket?

 
 
    A késésünkre még mi sem tudunk magyarázatot találni, ezért nem nagyon szeretnénk boncolgatni a dolgot. Örülünk, hogy újra itt lehetünk, és köszönjük nektek, mert rengeteg kedves emléket tudhatunk a hátunk mögött. :) Nagyon jó érzés újra írni ide.
    Nos, remélem, nem feledkeztetek meg rólunk végleg, annál is inkább, mivel még tartozunk nektek egy fejezettek! Az utolsóval...  :( Nem akarjuk, hogy vége legyen!
    Hoztunk nektek ízelítőnek néhány képet, és addig is, míg újra nem jelentkezünk, élvezzétek a nyarat, a napsütést és a szabadidőt!
    (A nagyobb méretért kattintsatok a képekre!)
 
Emma W. és Helena R.